"MEGHALNI AKARNI IS SZABAD..." (Interjúrészlet - Anna)

Kép: Pinterest

Két és fél évvel ezelőtt pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nálam, a pajzsmirigyemet teljes egészében eltávolították. Műtét közben lebénultak a hangszalagjaim és a gégém is. Ez azzal járt, hogy újra kellett tanulnom levegőt venni, enni, inni, köhögni, tüsszenteni.
A daganat eltávolítása utáni napon egy életmentő műtétre volt szükség, hogy levegőt kapjak, mert a hangszalagok olyan állásban bénultak le, hogy nem jutottam oxigénhez. Elveszítettem a hangomat, de pár hónap alatt újratanultam beszélni is.

Az első műtét után másfél évvel egy újabb műtét következett, ahol a nyirokmirigyekből vettek ki áttéteket. Ekkor a nyakam, a bal vállam és a bal karom bénult le, szinte teljesen. Innen álltam talpra. Mára már visszajött a hangom, a nyakam, karom, vállam is működik, rendszeresen futok, újra masszírozok, tudok táncolni, ellátom a gyerekeimet, egyszóval élem az életem. Ennyit a fizikai részről.

Lelkileg a teljes kétségbeesést éltem át, úgy éreztem, hogy egész egyszerűen feladom, nem akarok életben maradni. Igazából hárman voltatok, akik meg tudtatok ebben tartani, hagytátok, hogy ezt érezzem. Mindenki más a felelősségérzetemre, a gyerekeimre meg minden másra hivatkozott. Hányszor hallgattam, hogy mennyire erős vagyok, miközben mindenkit a francba kívántam!

Azt a felfoghatatlan és végtelen elfogadást, hogy: „ha meg akarsz halni, mi akkor is itt vagyunk veled”, azt hármatoktól kaptam meg. Veletek azt éreztem, hogy mindent szabad, hogy bármit érezhetek, és nem azért, mert nektek mindegy lenne, mi lesz velem.
Paradox módon éppen ezáltal tapasztaltam meg, hogy fontos vagyok. Mert akár még ezt is szabad! Meghalni akarni is szabad, meghalni is szabad, mert szeretünk annyira, hogy tiszteletben tartjuk a döntésed, szeretünk annyira, hogy nem erőltetünk rád mást.
És pont ez mozdított meg bennem valamit, pont ez adott kezdetben erőt, hogy mégiscsak akarjak legalább egy kicsit életben maradni.

Aztán jött egy olyan időszak, amely felkavaróan új élmény volt, és végtelen belső nyugalmat adott. Megjelent bennem a Tanú vagy a Megfigyelő, tulajdonképpen nem is tudom, hogy nevezzem. Megjelent bennem valaki, aki mindent csak úgy csendben konstatált: „meg akarsz halni? Hm. Jó. Nincs levegőd, nincs hangod, majdnem meghaltál. Hm. Jó.” Egy semleges, de egyáltalán nem lemondó hang, aki néha visszakérdezett és mindenre csendben bólintott.

Ott feküdtem abban a kurva kórházban, éreztem, ahogy az ereimben tombol a szteroid – annyi gyógyszert nyomtak belém, hogy szinte kiszorította az ereimből a vért –, nem tudtam megmozdulni, animális hangok törtek fel kontrollálhatatlanul a torkom mélyéről, félrenyeltem, fulladtam, képtelen voltam bármire, és közben azt éreztem, hogy minden rendben van. A halál annyira közel került hozzám, hogy minden félelmetességét elveszítette.

(…)

Nagyon sok erőt adott, és azt gondolom, hogy gyógyított az, ahogy összeálltak körülöttem az emberek. Előtte volt egy képem magamról; annyit tudtam, hogy van egy-két ember, akinek fontos vagyok, és hogy viszonylag sokan kedvelnek. Elég nagyhangú vagyok, tolom magam előre a világban, az emberek pedig észrevesznek, reagálnak. Szóval volt egy ilyen felszínes állapot, amitől nem kellett rendszeresen azt éreznem, hogy utálnak, de ennyi, ennél nem több.

(…)

A kórházban fekve azon gondolkodtam, hogy vajon megérdemlem én ezt?
Az az érzés, hogy szerethető vagyok, lassan elkezdett beszivárogni a bőröm alá.

Később elkezdtem egyéni és csoportos terápiára járni, amit szintén felajánlásként kaptam. Minden megtapasztalásom ellenére visszajutottunk az alapkérdéshez: mitől félek jobban, attól, hogy meghalok, vagy attól, hogy életben maradok? Hosszú időn keresztül attól féltem jobban, hogy életben maradok.
De ez már a múlt!

Teljes interjú a könyvben: A KÖNYV